3

-       -   Mitchell, nem teheted ezt…

-       -   De tehetem, már megtettem.

-        -  Mit kéne tennem, hogy befejezd?

-         - Nem fogom kiengedni onnan…

-         - Könyörgöm neked…

-        -  Azt mondtad, élvezed.

-       -  Élvezem, de tudod, mennyit fognak piszkálni ezért?

-        -  Nem fognak, nyugalom.

-         - Már miért ne tennék?

-        -  Nem fogom hagyni, hogy még egy ujjal is hozzád érjenek!

Tina ekkor ront nekünk, öt ujjal ragadja meg a karom.

-        -  Ennyit rólad, Mitchell Lee…

-        -  Hol van Stacy?

Kérdezi idegesen Tina, a kezemet szorítva.

-       -   Engedd el Patriciát!

Szól rá Mitch, de nem hat semmit.

-        -  Engedd el!

Szól rá ismét, de nem hallgat rá.

-        -  Nem ütök lányokat, úgyhogy engedd el, ha mondom!

-     -     Én viszont ütök lányokat is!

Épp készülök megütni Tinát, amikor az eddig sehol nem volt Troy Wathers, és ellök, szerencsére vagy sem, de Mitchell karjaiban végzek.

-       -   Meg akarod Őt ütni? Pont te? idejössz ezzel a csúnya kinézeteddel, és meg akarod ütni a barátnőmet?

Förmed rám Troy.

-        -  Egyáltalán nem csúnya!

-       -   Az egy másik dolog, hogy rossz az ízlésed.

-       -   Nem rossz az ízlésem, a te szemeiddel van a baj..

A vitát egy óriási csattanás szakítja félbe, aminek Tina és Troy az irányába mennek megnézni, hogy mi volt az.

-        -  Sajnálom…

Mondja Mitchell.

-       -   Mit?

-         - Tina öt ujj, Troy tíz ujj, nem tartottam be az ígéretem.

-        -  És a tieid?

-       -   Az én ujjaim nem számítanak.

-      -    És, ha én nem akarom, hogy te hozzám érj?

-         - Miért vagy mindig ilyen velem?

Választ nem adva, elmegyek, hiszen én se tudom, mellette más vagyok, valamiért, de fogalmam sincs, miért.

Az órákat valahogy végig szenvedem, Stacy még mindig be van zárva.

Az órák után még várni kell, még kinyitják az ajtót.

Azt mondják, egy óra alatt meglesz, gondolom, hogy elmegyek egyedül sétálni, de Mitch nem hagyja.

-        -  Mitchell…

-         -Válaszolj!

-         - Mire?

-        -  A kérdésemre.

-        -  Milyen kérdés?

Tettem a hülyét, pedig nagyon is jól tudom, miről beszél.

-         - Arra, hogy miért vagy ilyen velem?

-       -  Milyen?

-         - Bunkó.

-         - Bocsánat.

-        -  Miért?

-        -  Hogy bunkó vagyok veled és, hogy nem tudom, miért.

-        -  Szóval nem tudsz rá válaszolni?

-        -  Nem.

Mitchellel mászkálok egy órát, ami alatt kedves vagyok vele, végül is megérdemli, hisz Ő nem kegyetlen velem.

Gyorsan összepakolom a cuccaim, otthon tanulok, majd elmegyek munkát keresni.

Csak császkálok az utcákon, de nem találok semmit.

Először valami összetörik előttem, majd mögöttem, aztán jobb oldalt, és végül bal oldalt is, mire arrébb lépnék, valami eltalál engem is, elájulok.

Mikor felébredek Mitch pillantom meg legelőször.

-       -   Michel Lee?

Mikor körülnézek, észreveszem, hogy az egész családom ott van, eléggé kínos, hogy előbb Mitchellt vettem észre, és csak aztán a családomat. Fogalmam sincs, hol vagyok.

-          -Felébredtél?

Fordul felém az anyukám.

-         -Igen, de hol vagyunk?

-       -   Ez Mitchellék háza, egyáltalán nem olyan utálatos, mint mondtad!

-         - Hogy kerültem ide?

-          Mitchell hozott ide, a fejedre esett egy váza, így elájultál.

-        -  Köszönöm, Mitch!

-        -  Jól vagy?

Kérdezi, végre Mitchell is felém fordulva.

-        -  Igen.

-         - Vigyáznod kéne magadra…

Felülök az ágyon.

-         - Ha jól vagyok, akkor már mehetünk is, nem?

-         - Patricia Newman!

Mondja ki Mitch a nevem.

-          -Igen?

Kérdezem, kissé félénken.

-          -Miért utálsz?

-          -Szerintem menjünk.

Von ki apa a kínos helyzetből.

Mitchelléknek óriási házuk van, majdnem negyedóra kijutni onnan.

-       -   Anya…

Mondom kiérve a házból.

-        -  Igen?

-          -Nem utálom Mitchellt!

-         - De a múltkor még azt mondtad, hogy igen!

-          Mitchell jóember!

Ez nekem is csak most esik le, Mitchell Lee nem egy rosszember, és nem akar bántani engem.

-         - Várj… te most szereted Őt?

Valamiért nem bírom azt, mondani, hogy nem vagy, hogy dehogyis, csak megrázom a fejem, de azt se túl őszintén.

Hazáig nem beszélünk, és otthon se nagyon, mivel a balesett miatt, ami fogalmam sincs, hogy történhetett, előbb kell mennem, lefeküdni.

Hiába megyek el korábban aludni, szinte egészeste nem alszom.

Aggaszt, hogy nem bírtam azt mondani, hogy nem szeretem.

A másnap teljesen átlagos, főleg, hogy az első három órát átalszom.

Arra ébredek, hogy Troy a vállamat rántgatja, eléggé erőszakosan.

-        -  Hé!

Pattanok fel.

-         - Mi van? Engem nem ütsz meg, csak a barátnőmet?

-        -  Biztosan megszokta már azt, hogy ütik, vágjak, mivel te vagy a pasija!

-       -   Te szeretnéd megszokni? Szívesen megütlek, még kérned se kell.

-        -  Amúgy se ütöttem meg senkit.

-          -Szóval az én Tinám egy senki?

Kezd egyre hangosabban beszélni, szinte már ordít, csak ketten vagyunk a terembe, barna szemei majdnem vörösek a dühtől.

-         - Nem ütöttem meg Tinát.

Úgy gondolom, ezzel tisztázva van, szóval kimegyek a teremből, de Troy jön utánam.

-         - Mit akarsz?

Fordulok felé.

-         - Megütni, mi mást?

A folyosó végén meglátom Mitchellt, odamegyek hozzá, de persze Troy jön utánam.

-       -   Mitchell!

-         - Igen?

-        -  Nem utállak…

Nekem is a legjobbkor jut eszembe tisztázni a dolgokat.

Nem válaszol semmit, csak hirtelen beránt maga mögé, így Troy ütése őt éri és nem engem.

-        -  Ne haragudj…

Motyogom.

-        -  Menj el!

Már indulnék is el Mitch kérésre, amikor Troy közbeszól.

-         - El ne menj!

-         - Azt mondtam, menj el!

Ide-oda lépkedek, nem tudom, mit tegyek.

-         - Ha elmész, Mitchell bánja!

Megállok egyhelyben, úgy döntök, nem megyek el.

-        -  Troy, hagyd már Őt békén!

És persze, verekedni kezdenek, arrébb lépek, hiába szólok nekik, mintha másik világon lennének.

 Szerencsére a csöngő kettészakítja őket.

A negyedik órát is végig alszom, de ekkor már nem olyan mélyen, csöngőre fel is ébredek.

Szünetben a folyosón sétálok, amint elmegy mellettem Mitchell érthetetlenül megölelem, de Ő viszonozza.

-         - Hé, mi van veled? Mi a baj?

Simogatja a hátamat megnyugtatóan.

-         - Sajnálom, hogy utáltalak, pedig te egy jóember vagy!

2

-         -  Mitchell, azt hiszem, beragadtunk!

-        -  Szerintem bezártak.

-        -  Téged.. mégis miért?

-       -   Azt hitték, egyedül vagy.

-       -   Akkor csinálj valamit, hogy ki tudjunk menni!

Mitch ismét megpróbálja kinyitni az ajtót, nem jár sikerrel, ütögetni kezdem a karját.

-        -  Csinálj valamit! Nyisd ki az ajtót!

-         - Épp azt próbálom!

Továbbra is a karját ütögettem, ne látszik rajta, hogy próbálkozna.

-        -  Mégis milyen férfi az, aki nem tud kinyitni egy ajtót? Borzasztó vagy! Sőt szánalmas!

-         - Kösz..

-          Az óráink már biztosan elkezdődtek! Tudod, milyen fontosak nekem azok angol órák? Főleg, vizsga előtt!

-      -    Ha keményen dolgozol, minden rendben lesz!

-      -    Mit tudsz te a kemény munkáról? Mindent készen raknak eléd! Nekem tanulnom kéne, nem egy könyvtárban rohadni!

Ahogy kimondom, a mondatot rájövök, hogy egy könyvtárban mi mást lehetne csinálni, mint tanulni? De ahelyett, hogy ezt tenném, durcásan leülök egy székre, és az az előtt lévő asztalra hajtom a fejemet, Mitchell leül mellém.

-     -     Mitchell Lee…

Motyogom az előbb leszidott srác nevét.

-      -    Igen?

-        -  Sajnálom az előbbit.

-       -   Nem baj, valakinek néha bunkónak is lennie kell velem, nem kaphatom folyton a jót!

Elmosolyodok, majd magamhoz veszek pár könyvet, és olvasgatom őket.

Mitchell egy ideig az asztalra dőlve alszik, bár nem nagyon látom, hogy a szemei mennyire vannak csukva, mivel barna haja mindent takar.

Minél tovább ülünk ott, annál jobban érzem a hideg levegőt testemen.

Amint Mitch felegyenesedik el is mondom neki, hogy szétfagyok, szóval tényleg jó lenne végre kimenni innen.

-     -     Meddig leszünk bezárva ide?

-      -    Fogalmam sincs. Biztos, hogy nem sokára ki tudunk majd menni!

Ez a bizonyos nem sokára két óra múlva jön el.

Kimegyünk a könyvtárból, meg szeretném köszönni a segítségét, de mindenki körül ugrálja, így inkább a mosdó felé veszem az irányt.

Amikor kezet szeretnék mosni, észreveszem, hogy a tornafelszerelésem és a telefonom a csapban van, szétázva…

A telefonom menthetetlen.

Hazamegyek és felakasztom a vizes ruháim a szárítóra.

A telefonomat elviszem a szervizhez, ami elég drága.

Drágaságról jut eszembe, munka! El fogok késni!

Gyorsan berohanok az utált helyre, éppen időben.

Kiviszem a hatos asztalhoz Mitch kajáját.

-      -    Jó étvágyat!

Sétálnék el, ha Mitchell is hagyná.

-     -     Mi van a telefonoddal, lenyelted vagy mi?

-        -  Tessék?

-          -  Miért nem vetted fel a telefont? Az iskolából is csak úgy felszívódtál!

-       -   Tönkre ment..

-         - Hogyan?

-        -  Beázás miatt.

-        -  Tök rég nem esett az eső, miről beszélsz?

-        -  Beleejtettem a mosdóba.

-      -    Hazudsz, ugye?

-      -    N..Nem!

-          Megakadt a szavad, szóval nem mondasz igaza, mi van a telefonoddal?
     - Elmondom neki, mi történt pontosan, hazugság nélkül.

-      -    Mondtam, hogy szívatnak téged! Gyere, veszek neked újat!

-        -  Nincs szükségem arra, hogy bármit is vegyél nekem!

Kiakaszt, hogy milyen trehánysággal beszél a pénzről.

Ezzel tényleg elsétálok, leülök Wendy mellé, de nem sokáig, a hatos asztalhoz ki kell vinnem egy pohár narancslét.

Talán elment Mitch? Utálja a narancslét.

-        -  Patricia!

Bunkón szeretnék válaszolni, de a főnököm ott áll mellettem.

-       -   Igen, uram?

-         - Szereted a narancslevet, ugye?

-        -  Igen, szeretem.

Felém nyújtja a pohár narancslét.

-        -  Tessék, idd meg!

Megfogom a poharat, és a folyadékot Mitchell arcába zúdítom.

-        -  Patricia kisasszony, tudja, mit tett az előbb?

Fordul felém főnököm.

-        -  Igen, elnézést!

-        -  Az elnézésekkel tele van a padlás, folyamatosan bunkó vagy ezzel az úrral, és gondolom, másokkal is, el vagy bocsájtva!

-       -   Ne, kérem!

-       -  Öltözz át és menj!

A volt főnököm hátat fordít és elmegy.

-     -     Mitchell Lee, vennél még egy narancslevet?

-       -   Persze!

Vesz is egyet, de ezúttal nem én hozom ki, majd odaadja nekem.

A poharat a feje fölé emelem Mitchellnek, s megfordítom, evvel ráöntve annak a tartalmát.

Fehér inget visel, gondolom, többé nem fogja ugyanezt viselni. Csalódottnak látszik, lehet azt hitte, meg akarom inni. Látszik, milyen gyorsan bedől.

Lassan hazamegyek, a szüleim még otthon vannak, mivel korán értem haza.

-      -    Hogy hogy már itthon vagy?

Fordul felém anyukám.

-       -   Kirúgtak…

-Motyogom.

-        -  Miért?

Száll be a beszélgetésbe apa is.

-       -   Egy vendég arcába öntöttem a narancslevet.

-      -    Ki volt az a vendég?

-       -   Mitchell Lee, a főnököm épp mellettem állt, mikor ezt tettem.

-       -  És most mihez fogsz kezdeni?

-         - Gondolom, keresek egy új állást, megyek, hátha találok valamit!

Felveszem a kabátom, és lassan kezdek sétálni a boltok között.

Egyszer csak neki megyek valakinek, aki hirtelen magához ölel, megijedek.

Narancslé illata volt, felnézek, hogy lássam az arcát, közbe próbálok szabadulni a karjaiból, Mitchell az.

-       -   Mitch, kérlek, engedj el!

-        -  Sajnálom!

-       -   Mit?

-       -   Hogy kirúgtak, és miattam történt.

-       -   Mindegy, csak engedj már el! Tiszta narancslé leszek.

Mitchell lassan elenged.

-        -  Ha szeretnéd, ki tudom mosni a dolgaid.

-       -   Kösz, de nekünk is van mosógépünk.

-       -   Tényleg nem tudod megkülönböztetni, mikor akar valaki felvágni a dolgaival és, mikor akar segíteni? Tudod, néha nézhetnél egy kicsit pozitívan az emberekre, még ha van is, aki ártani szeretne, én egyáltalán nem. Vannak jóemberek is, tudod?

Nagyot nyelek, mielőtt válaszolok.

-        -  Te most próbálsz kioktatni?

-       -   Én azt szeretném, hogy neked jó legyen!

-        -  Hát, ezzel nem érsz el semmit!

Sarkon fordulok, és a városban kezdek barangolni.

Egy ideig még sétálok a városban, majd hazamegyek, eléggé késő van, így a szüleim már alszanak, halkan átöltözöm, és lefekszek aludni.

Reggel korábban kelek, hogy tudjak zuhanyozni.

Gyorsan elkészülök, ezért egyáltalán nem sietek az iskolába, előtte még egy kicsit tanulni is van időm.

A suliban leülök a helyemre, Mitchell odajön hozzám.

-       -   Patricia…

Motyogja a nevem.

-      -    Igen?

-        -  A tegnapit tényleg nem sértésnek szántam.

Hirtelen ott terem mellettünk a díváskodó Stacy.

-        -  Azok után, hogy összezárod vele magad, még van képed beszélgetni vele?

-         - Sajnálom.

Kérek bocsánatot valamiért, amit nem is tettem.

-        -  És Te Stacy, mit képzelsz? Miért beszélsz így valakivel, aki teljesen ártatlan?

-        -  Sajnálom.

Kérek bocsánatot ismét, értelmetlenül.

-        -  Te meg miért kérsz bocsánatot, ha nem csináltál semmit?

-       -   Mert Ő volt.

Válaszol helyettem Stacy.

-        -  Köze nincs az egészhez, muszáj piszkálnod Őt?

Stacy körbenéz az osztályon, kire mindenki kimegy, de én maradok a helyemen, rám néz.

-       -   Mi lesz már? Menj már ki!

Mitchell a tanári asztalról felkapja az osztályterem ajtajának a kulcsát, majd elindul kifele velem.

-         - Hé, Mitch, Te meg hová mész?

Ordít utána Stacy, de ez Őt nem érdekli.

Amint kiérünk, Mitchell bezárja az osztályterem ajtaját.

-         - Mit csinálsz?

Kérdezem ledöbbenve.

-       -   Ha Ő bezárt téged, én miért ne tehetném?

-       -   De hát…

Kezdtem volna bele, de már félbe is szakított.

-       -   Csönd, és menjünk innen!

-       -   Az óráink odabent lesznek, és a cuccaink is bent vannak!

-         - Szólok egy tanárnak, hogy valaki bezárta az ajtót.

Ránt vállat.

-      -    Szerinted nem köp be senki, hogy Te voltál?

-        -  Mi okuk lenne rá?

-       -   Például az, hogy, akit bezártál az Stacy Graw.

-      -   És akkor mi van? Pont azt az illetőt zártam be, aki spicli.

-       -   Ezt te sem gondoltad komolyan.

-       -   Pedig de.

-        -  És mit csinálsz a kulccsal?

Mosolygok kicsit, hisz Stacy mégis csak be van zárva, kárörvendő vagyok.

-         - Mosolyogsz.

Mosolyodik el Ő is.

-       -   Mi lesz a kulccsal?

Elkezdi rángatni a kulcsot a zárba, míg bele nem törik.

Ebből még baj lesz…

-        -  Gyere, szóljunk egy tanárnak!

-        -  Miért menjek veled?

-      -   Hogy ne legyek egyedül.

-       -   Miért? Mi van, ha egyedül mész?

-        -  Magányos vagyok.

-       -   Istenem, menjünk…

Szólunk egy tanárnak, vagyis Mitchell szól a tanárnak, hogy valaki beletörte a kulcsot a zárba.

-          Van bent valaki?

-          -Azt hiszem, Stacy Graw bent maradt.

-        -  Meg a felszerelésünk…

Motyogom.

-       -   Hívok lakatost. Köszönöm, hogy szóltatok!

-        -  Viszont látásra!

Sétálunk arrébb pár métert.

-         - Bezártad Stacyt…

Suttogom, és mosolygok ismét.

-       -   Boldognak látszol.

-        -  Egy kicsit az is vagyok.

-        -  Mit tettél, amitől ez a csóró lány boldog?

Lép oda mellénk Tina, legalább tudja, hogy nem vagyok gazdag…

-       -   Semmi közöd hozzá.

Válaszolok ok nélkül, hisz nem is engem kérdeztek, de Tina ezt elengedi a füle mellett.

-       -   Mitchell, Te és Stacy, együtt vagytok, ugye?

Ez a mondat szíven üt, magam se értem, miért.

-         - Nem vagyunk együtt.

Ez a mondat pedig megkönnyebbülés, szintúgy oktalanul.

Kicsit megütögetem a fejem, hátha észhez térek.

-        -  Mi van? Teljesen megbolondultál?

-        -  Nem…

Motyogom.

-        -  Talán rosszul esett hallani, hogy Mitchell és Stacy együtt vannak?

-       -   Nem.

Hazudom, mert valamiért tényleg nem volt jóérzés.

-        -  Nem vagyunk együtt, utálom Stacyt, nehogy azt hidd, hogy ez a lány igazat mond, mi is a neve?

-      -    Tina…

Motyogom.

-        -  Csak azt mondjátok meg, hol van Stacy?

Dühösen teszi fel a kérdést.

-      -    Biztos, valahol bujkál.

Mondja lazán Mitchell.

-    -      Már miért bujkálna?

-          Mivel szégyelli magát.

-     -     Miért kéne szégyellnie magát?

-    -      Mert folyton hazudik.

-    -      Megkeresem.

Viharzik el.

-     -     Mégis mikor fogod kiszedni onnan Stacyt?

Kérdezem.

-       -   Nem én fogom.

-        -  Szóval a lakatosra hagyod.

-        -  Arra, hát.

-     -     Nagy bajban vagy, ugye tudod?

-     -     Szerinted beköpne engem?

-        -  Stacy eléggé kétszínű.

-        -  Tudom, de ez most egyáltalán nem baj.

-        -  Nem baj…?

-         - Valakinek bosszút kellett állnia, ha már Te nem teszed

1

Az összes napom annyira egyszerű, iskola majd a részmunkaidős állásom abban az undorító étteremben, aztán hazamegyek tanulás, mosakodás, alvás másnap meg kezdődik elölről az egész minden egyes hétköznap. Egyáltalán nem szeretem ezt az értelmet, de szükségem van a pénzre. Mellesleg ez a mindenki által imádott félig ázsiai félig angol származású Mitchell Lee is mindenhol ott van. Az iskolában is, mivel osztálytársam, s mire nem kéne, látnom a ronda arcát mindennap megjelenik az étterembe, folyamatosan spagettit rendel és zárásig el se megy. Utálom, de irigylem őt, rengeteg pénze van, szóval neki nem kell egy olasz étteremben dolgoznia, ez az egyetlen dolog, amiért irigy vagyok rá. A nagy gondolkozásomból Wendy kelt fel, aki Mitchell testvére, azon különbséggel, hogy őt kedvelem.

-          Hé, Pat, nem aludhatsz itt! Ki kell vinned egy adag tésztát a hatos asztalhoz!

Mitchell mindig a hatos asztalnál ül.

-          Megint Mitchell Lee az, ugye?

-          Igen.

Lassan odatotyogom az asztalhoz a teli tányérral a kezemben, és már mennék is tovább.

-          Patricia Newman!

Szinte fáj a fülem Mich hangjától, megfordulok és ideges pillantásokat vettek rá.

-          Mi van? Most meg mit akarsz? Ott a kajád, edd meg, fizesd ki, aztán tűnj el!

A főnököm pont akkor lép oda mellém, szemei csak úgy szikráztak.

-          Mit képzelsz, hogy beszélsz a vendéggel? Azonnal kérj bocsánatot!

-          Az elnézését kérem!

Egyáltalán nem bánom, de az állásom fontos nekem.

A bocsánat kérés után megfordulok és megyek tovább.

-          Patricia pincérnő!

Megint megfordulok, egy óriási műmosollyal az arcomon.

-          Igen, uram?

-          Gyere ide!

Amint elindul a főnököm odamegyek a hatos asztalhoz, de látom, hogy a szeme sarkából még figyel.

-          Mit szeretnél?

-          Segíts a tanulásban!

Mitchell az összes tanfelszerelését kivágja az asztalra.

-          Dolgozom, ha nem tűnne föl!

Mitch körbe néz, majd somolyogva vissza rám.

-          Nincsenek túl sokan, szóval légy oly szíves, és ülj le segíteni nekem!

-          Nem szeretnék!

-          Azt mondtam, segíts!

-          Miért tenném?

-          Soha többé nem védelek meg attól, hogy a többiek bántsanak!

-          Kibírom!

-          Áh, amúgy is megvédenélek, de segíts!

Wendy egy pillanat alatt rálök a testvére melletti székre, majd elspurizik.

-          Köszi, Wendy!

Szól barátnőm utána fivére.

Megfogom a könyveit és lapozgatni kezdem, meg mernék esküdni rá, hogy soha ki nem nyitotta őket.

-          Ezekben mit nem értesz? –horkanok fel. – Miért nem veszel fel magántanárt?

-          Magyarázd el ezeket nekem!

Rámutat olyan dolgokra, amiket nem is tanultunk, elegem van, hogy folyamatosan rajtam lóg, komolyan keressen már magának valakit!

Úgy döntök, elmagyarázok neki valamit, csak úgy összevissza, hátha később megszívja!

-          Köszönöm!

Hihetetlen, hogy bedőlt ennek az ócska trükknek, tényleg nem figyelhet, ha azt se tudja, hol tartunk.

-          Muszáj voltam ezt tenni.

-          A lényeg, hogy segítettél!

-          Késő van, menj haza! Úgyis mindjárt zárunk!

-          Nem megyek!

-          Miért? Menj már!

-          Megvárlak, sötét van kint!

-          A húgodat kéne megvárnod!

Nem szól rá semmit, egy centit se mozdul, Wendy előbb ment el, de ő még is rám várt.

-          Mitch…

Próbálok kedves lenni hozzá, bár jól esett, mégis bűntudatom van, amiatt a kisebb átverés miatt, remélem, hogy nem figyelt rám!

-          Igen?

-          Mondtam már, hogy menj haza!

-          Hazakísérlek!

-          Nem szeretném, hogy ezt tedd!

Hiába tiltakozom neki, ő mégis egész úton ott jön mellettem pedig még a tempón is gyorsítok.

Amikor a házhoz érünk, Mitchell ragaszkodik ahhoz, hogy előbb menjek be a házba, ő majd ezt követően megy haza.

-          Tényleg menj haza, hideg van és az idő és elég késő már!

Nem ez az első alkalom, hogy haza kísér, így jogosan kételkedtem a szavában, nem mindig ment haza utána.

-          Pat, ha bármiben segítség kéne, csak szólj nekem!

-          Oké, menj haza!

-          Ha bemennél a lakásba, akkor elmennék.

-          Idegesítő vagy…

Bemegyek a házba, a szüleim már alszanak.

Szobám ablakából látom, hogy Mitchell Lee már elment, biztosan fázott, de mióta érdekel ez engem?

Másnap lyukas órával kezdünk, ezért úgy döntöttem, lemegyek a könyvtárba egy kicsit.

Amint belépek az a látvány fogad, hogy az összes könyv a földön a van, mászkálok egy kicsit még megbizonyosodom, hogy egy darab sem maradt a polcokon.

Pont ekkor nyit be a legszigorúbb tanár.

-          Mit csináltál a könyvekkel? Egy órán belül szedd fel mind!

-          De tanárnő semmi közöm ehhez…

-          Nincs semmi, de egy órád van, vagyis –felhúzza a blúza ujját színésziesen az órájára pillant. – Már csak ötvenkilenc perc.

Ezzel ki is viharzik, leülök a földre a könyvek közzé.

Egy ember hogy lenne képes erre, ilyen rövid idő alatt?

Elkezdem pakolni a könyveket vissza a helyére, de öt perc után ráeszmélek, hogy irtózatosan lassan halad. Eszembe jut, amit Mitch mondott múlt este, nem szeretnék szívességgel tartozni neki, de ha bármibe segít, akkor ebben is, és ez eléggé fontos lenne.

Vitatkozok még egy kicsit magammal, hogy nem kéne felhívnom, de végül mégis így teszek.

-          Halló?

Szól bele a telefonba, hangján hallani lehet a megdöbbentséget.

-          Szia, azt mondtad, bármiben segítenél, ugye?

-          Igen.

-          Megtennéd, hogy idejössz a könyvtárhoz?

-          Egy perc és ott vagyok.

És már bontja is a vonalat.

Nem több, mint egy perc, meg is érkezik.

-          Hát itt meg mi történt?

-          Nem tudom, ilyen volt, amikor bejöttem, az osztályfőnökünk mondta, hogy pakoljak össze. Köszönöm, hogy segítesz!

-          Nincs mit, de nem tudod, ki csinálta ezt?

-          Sejtelmem sincs.

-          Az osztályunkból a lányok még mindig szívatnak téged..?

-          Volt egy kis szünet, de újra kezdték.

-          És mindenki tudja, hogy idejöttél.. előbb mentek ki, mint te, szerintem simán lehet, hogy ők voltak.

-          Nem hinném, hogy ők voltak, ez eléggé nagy meló.

-          Az egyiküknek az a Troy gyerek a pasija, ha segít nekik.

-          Biztos, nem ők tették.

-          Ők voltak.

Inkább nem folytatom a beszélgetést, csak csendben pakolok tovább, de valami érdekel, inkább dühít, így muszáj szóra nyitnom a számat.

-          Mitchell Lee.

-          Hallgatlak.

Semmi érdeklődést nem mutat, de én azért belekezdek.

-          Miért szívatnak engem? Nincs más, akit szekálhatnának?

-          Te most ideges vagy?

-          Válaszolj, aztán kérdezz!

Mordulok rá.

-          Szóval az vagy.

-          Válaszolj már!

-          Más vagy, mint a többiek.

-          Szóval, ha valaki nem csínos és kő gazdag, akkor szekálni kell? Felborítani az egész könyvtárat?

-          Nem én teszem ezt, szóval ne rám légy mérges! Én folyamatosan, csak védelek!

-          Mitchell Lee!

-          Igen?

-          Miért nem azokkal az emberrel foglalkozol, akik teljesen beléd vannak bolondulva?

-           

-          Mert ők nem érdekelnek. Bunkók.

-          Te is az vagy.

-          Miért is?

-          Tisztában vagy azzal, hogy az életüket adnák érted?

-          Igen.

-          És ezek után annyira trehányan azt mondod, hogy nem érdekelnek. Egy csomó csínos lány nyalja a segged, de te azt mondod, hogy egyik se érdekel?

-          És ha szépek? Az embereknek van belsejük is!

-          Gazdagok is.

-          Ez se érdekel.

-          Nem értelek, ha lenne egy normális gazdag férfi, aki nem egy csinos gazdag csajjal van akkor biztos hozzámennék.

-          Látod, téged is érdekel a belső is!

Hirtelen egy ajtó csapódik be.

-          Mi volt ez?

Kérdezem kissé ijedten.

-          Gondolom, az egyik terem ajtaja.

Óra végére sikerül is befejeznünk a pakolást, de amikor az ajtót próbálom kinyitni, az nem engedelmeskedik, Mitchnek se.

Azt hiszem, beragadtunk…