1

Az összes napom annyira egyszerű, iskola majd a részmunkaidős állásom abban az undorító étteremben, aztán hazamegyek tanulás, mosakodás, alvás másnap meg kezdődik elölről az egész minden egyes hétköznap. Egyáltalán nem szeretem ezt az értelmet, de szükségem van a pénzre. Mellesleg ez a mindenki által imádott félig ázsiai félig angol származású Mitchell Lee is mindenhol ott van. Az iskolában is, mivel osztálytársam, s mire nem kéne, látnom a ronda arcát mindennap megjelenik az étterembe, folyamatosan spagettit rendel és zárásig el se megy. Utálom, de irigylem őt, rengeteg pénze van, szóval neki nem kell egy olasz étteremben dolgoznia, ez az egyetlen dolog, amiért irigy vagyok rá. A nagy gondolkozásomból Wendy kelt fel, aki Mitchell testvére, azon különbséggel, hogy őt kedvelem.

-          Hé, Pat, nem aludhatsz itt! Ki kell vinned egy adag tésztát a hatos asztalhoz!

Mitchell mindig a hatos asztalnál ül.

-          Megint Mitchell Lee az, ugye?

-          Igen.

Lassan odatotyogom az asztalhoz a teli tányérral a kezemben, és már mennék is tovább.

-          Patricia Newman!

Szinte fáj a fülem Mich hangjától, megfordulok és ideges pillantásokat vettek rá.

-          Mi van? Most meg mit akarsz? Ott a kajád, edd meg, fizesd ki, aztán tűnj el!

A főnököm pont akkor lép oda mellém, szemei csak úgy szikráztak.

-          Mit képzelsz, hogy beszélsz a vendéggel? Azonnal kérj bocsánatot!

-          Az elnézését kérem!

Egyáltalán nem bánom, de az állásom fontos nekem.

A bocsánat kérés után megfordulok és megyek tovább.

-          Patricia pincérnő!

Megint megfordulok, egy óriási műmosollyal az arcomon.

-          Igen, uram?

-          Gyere ide!

Amint elindul a főnököm odamegyek a hatos asztalhoz, de látom, hogy a szeme sarkából még figyel.

-          Mit szeretnél?

-          Segíts a tanulásban!

Mitchell az összes tanfelszerelését kivágja az asztalra.

-          Dolgozom, ha nem tűnne föl!

Mitch körbe néz, majd somolyogva vissza rám.

-          Nincsenek túl sokan, szóval légy oly szíves, és ülj le segíteni nekem!

-          Nem szeretnék!

-          Azt mondtam, segíts!

-          Miért tenném?

-          Soha többé nem védelek meg attól, hogy a többiek bántsanak!

-          Kibírom!

-          Áh, amúgy is megvédenélek, de segíts!

Wendy egy pillanat alatt rálök a testvére melletti székre, majd elspurizik.

-          Köszi, Wendy!

Szól barátnőm utána fivére.

Megfogom a könyveit és lapozgatni kezdem, meg mernék esküdni rá, hogy soha ki nem nyitotta őket.

-          Ezekben mit nem értesz? –horkanok fel. – Miért nem veszel fel magántanárt?

-          Magyarázd el ezeket nekem!

Rámutat olyan dolgokra, amiket nem is tanultunk, elegem van, hogy folyamatosan rajtam lóg, komolyan keressen már magának valakit!

Úgy döntök, elmagyarázok neki valamit, csak úgy összevissza, hátha később megszívja!

-          Köszönöm!

Hihetetlen, hogy bedőlt ennek az ócska trükknek, tényleg nem figyelhet, ha azt se tudja, hol tartunk.

-          Muszáj voltam ezt tenni.

-          A lényeg, hogy segítettél!

-          Késő van, menj haza! Úgyis mindjárt zárunk!

-          Nem megyek!

-          Miért? Menj már!

-          Megvárlak, sötét van kint!

-          A húgodat kéne megvárnod!

Nem szól rá semmit, egy centit se mozdul, Wendy előbb ment el, de ő még is rám várt.

-          Mitch…

Próbálok kedves lenni hozzá, bár jól esett, mégis bűntudatom van, amiatt a kisebb átverés miatt, remélem, hogy nem figyelt rám!

-          Igen?

-          Mondtam már, hogy menj haza!

-          Hazakísérlek!

-          Nem szeretném, hogy ezt tedd!

Hiába tiltakozom neki, ő mégis egész úton ott jön mellettem pedig még a tempón is gyorsítok.

Amikor a házhoz érünk, Mitchell ragaszkodik ahhoz, hogy előbb menjek be a házba, ő majd ezt követően megy haza.

-          Tényleg menj haza, hideg van és az idő és elég késő már!

Nem ez az első alkalom, hogy haza kísér, így jogosan kételkedtem a szavában, nem mindig ment haza utána.

-          Pat, ha bármiben segítség kéne, csak szólj nekem!

-          Oké, menj haza!

-          Ha bemennél a lakásba, akkor elmennék.

-          Idegesítő vagy…

Bemegyek a házba, a szüleim már alszanak.

Szobám ablakából látom, hogy Mitchell Lee már elment, biztosan fázott, de mióta érdekel ez engem?

Másnap lyukas órával kezdünk, ezért úgy döntöttem, lemegyek a könyvtárba egy kicsit.

Amint belépek az a látvány fogad, hogy az összes könyv a földön a van, mászkálok egy kicsit még megbizonyosodom, hogy egy darab sem maradt a polcokon.

Pont ekkor nyit be a legszigorúbb tanár.

-          Mit csináltál a könyvekkel? Egy órán belül szedd fel mind!

-          De tanárnő semmi közöm ehhez…

-          Nincs semmi, de egy órád van, vagyis –felhúzza a blúza ujját színésziesen az órájára pillant. – Már csak ötvenkilenc perc.

Ezzel ki is viharzik, leülök a földre a könyvek közzé.

Egy ember hogy lenne képes erre, ilyen rövid idő alatt?

Elkezdem pakolni a könyveket vissza a helyére, de öt perc után ráeszmélek, hogy irtózatosan lassan halad. Eszembe jut, amit Mitch mondott múlt este, nem szeretnék szívességgel tartozni neki, de ha bármibe segít, akkor ebben is, és ez eléggé fontos lenne.

Vitatkozok még egy kicsit magammal, hogy nem kéne felhívnom, de végül mégis így teszek.

-          Halló?

Szól bele a telefonba, hangján hallani lehet a megdöbbentséget.

-          Szia, azt mondtad, bármiben segítenél, ugye?

-          Igen.

-          Megtennéd, hogy idejössz a könyvtárhoz?

-          Egy perc és ott vagyok.

És már bontja is a vonalat.

Nem több, mint egy perc, meg is érkezik.

-          Hát itt meg mi történt?

-          Nem tudom, ilyen volt, amikor bejöttem, az osztályfőnökünk mondta, hogy pakoljak össze. Köszönöm, hogy segítesz!

-          Nincs mit, de nem tudod, ki csinálta ezt?

-          Sejtelmem sincs.

-          Az osztályunkból a lányok még mindig szívatnak téged..?

-          Volt egy kis szünet, de újra kezdték.

-          És mindenki tudja, hogy idejöttél.. előbb mentek ki, mint te, szerintem simán lehet, hogy ők voltak.

-          Nem hinném, hogy ők voltak, ez eléggé nagy meló.

-          Az egyiküknek az a Troy gyerek a pasija, ha segít nekik.

-          Biztos, nem ők tették.

-          Ők voltak.

Inkább nem folytatom a beszélgetést, csak csendben pakolok tovább, de valami érdekel, inkább dühít, így muszáj szóra nyitnom a számat.

-          Mitchell Lee.

-          Hallgatlak.

Semmi érdeklődést nem mutat, de én azért belekezdek.

-          Miért szívatnak engem? Nincs más, akit szekálhatnának?

-          Te most ideges vagy?

-          Válaszolj, aztán kérdezz!

Mordulok rá.

-          Szóval az vagy.

-          Válaszolj már!

-          Más vagy, mint a többiek.

-          Szóval, ha valaki nem csínos és kő gazdag, akkor szekálni kell? Felborítani az egész könyvtárat?

-          Nem én teszem ezt, szóval ne rám légy mérges! Én folyamatosan, csak védelek!

-          Mitchell Lee!

-          Igen?

-          Miért nem azokkal az emberrel foglalkozol, akik teljesen beléd vannak bolondulva?

-           

-          Mert ők nem érdekelnek. Bunkók.

-          Te is az vagy.

-          Miért is?

-          Tisztában vagy azzal, hogy az életüket adnák érted?

-          Igen.

-          És ezek után annyira trehányan azt mondod, hogy nem érdekelnek. Egy csomó csínos lány nyalja a segged, de te azt mondod, hogy egyik se érdekel?

-          És ha szépek? Az embereknek van belsejük is!

-          Gazdagok is.

-          Ez se érdekel.

-          Nem értelek, ha lenne egy normális gazdag férfi, aki nem egy csinos gazdag csajjal van akkor biztos hozzámennék.

-          Látod, téged is érdekel a belső is!

Hirtelen egy ajtó csapódik be.

-          Mi volt ez?

Kérdezem kissé ijedten.

-          Gondolom, az egyik terem ajtaja.

Óra végére sikerül is befejeznünk a pakolást, de amikor az ajtót próbálom kinyitni, az nem engedelmeskedik, Mitchnek se.

Azt hiszem, beragadtunk…